„Vallaták az imádót, szűkölködik-e Imádottja valamiben? Felelé: Bizony szűkölködik imádókban, valamint dicsőségének és fönségének tesztelőiben.” /Raimundus Lulls: Imádónak és Imádottnak könyve 2016/

Ferenc pápa nagy ajándékkal lepte meg Magyarországot, amikor bejelentette 2016. januárjában, hogy az 52. Eucharisztikus Kongresszust Budapesten fogja tartani Egyházunk. Egyre kevesebben vannak már köztünk, akik megélhették az 1938-as kongresszust, ami szintén itt volt Budapesten. Mégis azóta hány körmeneten énekelhettük mi magunk is a „Győzelemről énekeljen Napkelet és Napnyugat” kezdetű éneket, mely az akkori kongresszus himnusza volt, vagy akik templomunkba járnak, hányszor vehették Krisztus Testét azokból a cibóriumokból, amelyek e kongresszusra készültek. Így Karácsony tájékán az ajándékok körbevesznek minket, elgondolkodhatunk azon, hogy egy-egy ajándékot miért is kaptunk.

Elgondolkozhatunk, elelmélkedhetünk rajta, hogy az Úr miért is adja nekünk az Oltáriszentség e különleges ajándékát, hiszen eddigiekben is itt volt közöttünk naponta a szentmisében. És most mégis ország-világnak fogjuk megmutatni, hogy hisszük jelenlétét a kenyér színe alatt. Úgy hiszem, hogy ezt a hitet akarja adni nekünk 2020-ban ajándékul. Ezt a hitet akarja adni nekünk itt Kispesten is.

Szomorúsággal töltheti el szívünket, hogy fogyatkozik a templomba járók száma, az imádás, az imádság alkalmain mind kevesebben vannak jelen, főleg a fiatalabb korosztályból. Fájhat, hogy úgy érezzük, már nincs az a rend a templomban, amit mi szeretnénk látni. De vajon az az Atya, aki a tulajdon Fiát adta értünk emberekért, nem adta a Fiút a ma embereiért, azokért, akik rohangálnak a világban, munkahelyről a gyerekekért, iskolából, különórára? Jézus értünk jött, mindannyiunkért, értem, érted és azokért kispestiekért is, akik még be sem tették lábukat a templomunkba. Azt akarja, hogy élettel teljen meg a templomunk, élettel teli legyen a közösségünk!

Az én házam az imádságnak háza, mondja az Úr. A Kispesti Jézus Szíve Templom az Ő háza, tehát az imádságnak háza. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy nincsenek fiatalok az imádók között, mert bármerre járunk a világban halljuk, érezzük, hogy vágynak a transzcendensre, csak valahogy nem nálunk, közöttünk keresgélnek. Nem engedhetjük, hogy ne szülessenek meg közösségünkből az új imádók! Első és legfontosabb, kérni az Urat, szüntelenül és bele nem fáradva, a fiatalabb nemzedékekért. A második feladatunk, megtalálni azt az időszakot, ami legalkalmasabb ennek a korosztálynak. A harmadik pedig az, hogy tanulni, tanítani kell az imádást, a szentségimádást. Ez indított bennünket arra, hogy közösségünk gyerekeit, hittanosait, fiataljait, családjait meghívjuk imádni Őt.

Elsőpéntekenként este, mikorra az iskola, a feladatok nyomasztó terhe kissé hátrébb kerül, megnyissuk szívünket Őfelé, engedjük, hogy belépjen szívünk legmélyebb rejtekébe. Vágyunk, hogy csendben, Őrá figyelve töltsünk el egy órát.
Találkozzunk január 5-én este az első pénteki szentmise után!

Az írás a 2017 karácsonyi Hírmondóban is olvasható