Máté, mikor érlelődött meg benned az elhatározás, hogy diakónus szeretnél lenni?

Ferences növendék voltam 6 éven keresztül, és onnantól kezdve, hogy kiléptem, elkezdődött egy keresés bennem, hogy mi az, amit az egyházban tennem kell. Amikor megesküdtünk Annával és idekerültünk Kispestre, az első időszakban nem vettünk részt a közösségi életben, kissé távolságtartóak voltunk. Ebbe a templomba jöttünk misére, de ha valaki megszólított, a hívásra nem nagyon mondtunk igent – azt hittük, csak ideig-óráig leszünk itt, ezért úgy gondoltuk, misére eljövünk, de ennél többet nem kell tennünk. Aztán a gyerekek születésével Anna elkezdett a Baba-Mama klubba járni és szépen lassan megszűnt a távolságtartás, gyökeret vertünk, jöttek sorra a feladatok. Hittant kezdtünk tartani felső tagozatos gyerekeknek, bekerültünk a hittantábor szervezői közé, elkezdtem ministrálni, képviselőtestületi tag lettem. Jó két évvel ezelőtt, az egyik 2018. június 9-én szentelték diakónussá közösségünk tagját, Barcza Mátét. hittanóra végén János atya szólt, hogy szeretne pár szót váltani velem. Láttam előtte egy papírt, amin a diakónus szó szerepelt. Akkor már tudtam, mit fog kérdezni: Nem szeretnék-e diakónus lenni? Gondolkoztam korábban is rajta, de amikor Pétert felszentelték, úgy éreztem, plébániánk kapott már diakónust, nekem tehát más az utam. János atya szavai újra felhozták bennem a kérdést. Akkor a vasárnapi evangélium hozzám szólt. Egyik kedves szakaszom hangzott fel: Miután megreggeliztek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Majd Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” A feleségem, Anna akkor rám nézett és tudta, hogy döntöttem. Beadtam a jelentkezésemet, rendes felvételi eljárás keretében felvételiztem a bíboros atyánál, két éve vettek fel a jelöltek közé.

Neked is van jelmondatod, ahogy azt a papszenteléskor szoktak választani?

Igen, az Apostolok cselekedeteiből való: „Kelj fel és menj délre!” Ezt választottam… vagy választott engem ez az ige. Fülöp diakónushoz szól az angyal: „Kelj fel és menj délre, a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely puszta és kietlen.” Fülöp diakónus elmegy erre az útra, és ott találkozik az etióp kincstartóval, aki Jeruzsálemből halad hazafelé. A kincstartó vásárolt magának Jeruzsálemben egy tekercset, Izajás könyvét, ezt olvassa. Ebben a korban az olvasás fennhangon történik, tehát amikor melléje kerül Fülöp diakónus, hallja, hogy mit olvas. Megkérdezi tőle, hogy érti-e azt, amit olvas, ő azt válaszolja, hogy nem. Akkor Fülöp diakónus melléje szegődik, és ebből a részből kiindulva megmagyarázza neki az írások értelmét. Olyannyira sikeresen, hogy amikorra a vízhez érnek, az etióp kincstartó megkeresztelkedik. Édesapám református, igéből élő ember, tőle hozom magammal a Szentírás szeretetét. Ma is nagyon sokan vannak a déli verőfény alatt, akik keresnek, és talán egészen közel is vannak már ahhoz, hogy megértsék az írás értelmét, de valamiért az az icipici még hiányzik. Szentírást szerető ember nevelt fel, hívő édesanyám elvitt a templomba, mindezt ajándékba kaptam. Úgy érzem, az a minimum, hogy mindezt továbbadjam: ha valakinek ez az icipici hiányzik, akkor oda tudjak mellé állni. A déli verőfény jelentheti azt is, hogy nagyon sokan válnak magányossá az emberi élet delén, mert a munka és a sok teendő elviszi őket, semmire sincs idejük. Kispestre kerültünk, igazából vehetjük úgy, hogy egy angyal kért meg minket, hogy keljünk fel, és menjünk. Kikerültünk a megszokott világunkból, nem itt telt a gyerekkorunk, nem itt volt a baráti körünk. De ide kerültünk, és szép lassan minden adódott, megadatott. Mondhatnánk, hogy Krisztusért hagytuk el a megszokott világunkat, – persze valójában nem így van: hanem megélhetésünk, lakásunk van itt. De akiket itt kaptunk, őket Krisztustól kaptuk azáltal, hogy elkezdtünk ehhez a közösséghez tartozni.

Köszönjük a beszélgetést! N.M.-N.P.

A beszélgetés a 2018 júniusi Hírmondó számban is olvasható