• Közzétéve: 2020.03.24.

Beszélgetés: A Don Bosco és a Néri Szent Fülöp hittancsoportok vezetőivel

Zsuzsi és Tomi, Nóri és Ambrus évekkel ezelőtt, amikor vezetők lettetek a nyári hittantáborban, még csak együtt jártatok. Később évközben is elkezdtetek hetente a Don Bosco és a Néri Szent Fülöp hittancsoportnak foglalkozásokat tartani, miközben jegyesek majd házasok lettetek. Elmondanátok hogyan alakult ez így?

Tomi: Egész gyermekkoromban és ifjúságomban tagja voltam különböző közösségeknek és nagyon sokat kaptam ezáltal. Mindig is fontos volt számomra, hogyha van rá lehetőségem, akkor tudjak ebből visszaadni. Egyébként Zsuzsival is egy ifjújsági közösségből, a Regnumból ismerjük egymást.
Zsuzsi: Én is nagyon szerettem egyetemistaként önkénteskedni és jó érzés volt, hogy nemcsak egyetemi önkéntes projektekben, hanem egy egyházközségi munkában is részt tudok venni és ezáltal támogathatom a plébániai életet. Nekem is fontos volt az, hogy nagyon jó élményeim voltak gyerekkoromból, hasonló hittantáborokból, közösségekből és fontos volt, hogy vissza tudjak valamit adni.
Ambrus: Mivel én a plébániához tartoztam, régebb óta járok a nyári táborokokba, mint ahogy Nóri ott lett volna. Akkoriban a plébániai nagy táborba jött mindenki, aki élt és mozgott. A cimborákkal, családtagokkal én is odakeveredtem. Jó volt, mindannyian ott voltunk, jó élmény volt.
Nóri: Én meg csak mentem Ambrus után, bár messze laktam innen…
Ambrus: Később elkezdtük az év közbeni alkalmakat, mert Barcza Máté azt mondta, hogyha van kedvünk meg energiánk, akkor vágjunk bele. Nekem volt kedvem, gyakorlatilag ismertünk minden gyereket a plébániáról, bízhattam benne, hogyha bármi van, kapok segítséget. Azt pedig tudtam, hogy Nóri ügyesen bánik a gyerekekkel, akkor még aktívan cserkészkedett.
Nóri: Szerintem volt egy olyan szála is az egész indulásnak, hogy a kapcsolatunk szempontjából is egy nagyon izgalmas kihívás volt, hogy hogyan tudunk egy ilyen nagy feladatot együtt megvalósítani. Igazából kiderült, hogy sikerült, de az elején voltak döccenők. Például cserkészvezetőként hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül kellett foglalkoznom a gyerekekkel, és nehéz volt, hogyan tudunk Ambrussal együtt vezetőként megjelenni, megszólalni. Akkor ez jobban egymáshoz csiszolt bennünket.

A házasságkötésetek óta nem az egyházközség területén laktok, messziről jártok vissza. Idén nyáron a két hét különbséggel született, alig több, mint fél éves kislányaitokkal együtt voltatok a plébániai hittantáborban, a diakónus házaspárral, Annával és Mátéval és több, mint harminc hittanossal. Honnan kaptátok az erőt ehhez?

Zsuzsi: Én nem éreztem megerőltetőnek, hanem egy nagy kalandnak meg egy örömteli kihívásnak, hogy hármasban is ott lehetünk ebben a táborban. Számomra Máté és Anna mindig példaértékűek voltak, hogy ők a családi élet mellett mennyire belevetik magukat a közösségi életbe és örültünk, hogy így, az életállapotunk megváltozása mellett is tudunk még hozzátenni ehhez a táborhoz.
Tomi: A hittantábor nekem is a nyaramnak meg az évnek is a csúcspontja. Nagyon jó ott lenni, nagyon jó azt a néhány napot kiszakítani és az is jó, hogy nem csak magunkra fordítjuk, hanem tényleg egy közösség építésére. Mindig azt tapasztalom, hogy ez többszörösen megtérül és nagyon sok gyümölcsöt hoz, egyszerűen hatalmas élményekkel gazdagodunk.
Zsuzsi: Úgy láttuk, a gyerekeknek is jó volt, hogy a vezetők családdal együtt vannak ott, hogy láttak fiatal családokat, ahogy működnek és ez talán számukra is motiváló lehet a későbbiekben.
Ambrus: Részemről két dolog van benne. Nagyon szeretem a gyerekeket, igazából évközben is ez adja az erőt. Szívesen találkozom és beszélgetek velük, játszom velük. A másik, a tábor az meg egy közös „buli”. Az is benne van, hogy a többi vezetővel is nagyon jó együtt lenni. Három házaspár, jól megvagyunk, megértjük egymást és jól érezzük egymással magunkat.
Nóri: Nekem egyébként még az ad erőt, hogy ott vannak Annáék, akiknek már kicsit nagyobbak a gyerekeik, de ők is sok kisgyerekkel már évek óta csinálják ezeket a táborokat. Nem kizáró ok az, hogyha valakinek van egy kisbabája. Nem kell kiszakadni a közösségből, amit megszokott és szeretett, hanem a baba is ugyanúgy bele fog tagozódni abba a rendszerbe, amiben a házaspár korábban is benne volt. Persze nehéz volt a tábor, és nagyon elfáradtunk a végére, de nekem nagyon megérte. Sokkal rosszabb lett volna, ha otthon kellett volna maradnom Vicával. Megérte ez a sok fáradtság.

Az évek alatt a hittancsoportosok gyerekitek felnőttek, a “Don Boscosok” tagjai már jórészt nagykorúak, a “Néri Szent Fülöpösök” felsősök, középiskolások. Lazulnak a csoportban a kapcsolatok? Vajon megmarad a fiatalokban valami az elmúlt évekből? Lesz-e utánpótlás?

Ambrus: Mi az, hogy lazulnak a kapcsolatok? Én azt látom, hogy a mi közösségünkön belül egyre szorosabbak. A legtöbben kilencedikesek, most váltottak iskolát, volt egy megingás nyilván, új iskola, új hely, sok leterheltség. De én azt gondolom, hogy kapcsolati szinten pedig felértékelődött a hittancsoport, mert megmaradt valami fix pont. Az új helyen sok az új ember, impulzus, ez viszont változatlan. A kérdés másik feléről azt gondolom, hogy egyrészt biztos, hogy megmarad mindenkiben legalább valami, akár egy-egy gondolat, akár egy-egy élmény. Nyilván ez a legnehezebb része ennek a sztorinak, mert erről nehezen kap az ember visszajelzést.
Nóri: Szerintem bennük biztos, hogy megmarad. Legalábbis remélem, hogy megmaradnak legalább emlékek. A barátságok közül is lesz, ami meg fog maradni. Az, hogy ők mennyire lesznek a plébánián utánpótlás, az nagyon sok dolgon múlik. Az, hogy hittanosvezetők lesznek-e később, az meg még több dolgon múlik. Ha valakiben van ilyen irányultság, szeret gyerekekkel foglalkozni, akkor lehet, hogy az lesz belőle.
Ambrus: Azon sokat agyalunk, hogy milyen témákat vegyünk elő és miről érdemes beszélgetni, mivel tudunk így a legtöbbet adni. Egyébként azt gondolom, hogy a legtöbbet igazán azzal adjuk, hogy látják, hogy működőképes dolog az, hogy az ember gyereket vállal és összeházasodik és van véleménye úgy a világ dolgairól, hogy mellette keresztény-katolikus és nem egy bezárkózott valaki. Egyébként én azt tapasztalom, hogy ezekből a közösségekből néha egy-két jó barátság megmarad hosszú távon is. De hát természetes módon a közösségek átalakulnak, tehát egy idő után házas hittan is lesz, meg egyetemi kör, meg nem tudom… Az, hogy valaki ténylegesen a plébánián vigye tovább ezt a vonalat, ahhoz kell egy szikra, ami megfogan benne, vagy valaki, aki megkéri erre, és ő kedvet kap.
Nóri: Egyébként én sem ott lettem vezető, ahová én jártam anno. Ez egy természetes dolog, hogy odakerül mindenki, ahova a sors juttatja.
Zsuzsi: A mi csoportunkban érezhető a lazulás. Mi eléggé önkritikusan vagyunk Tomival és ezt nem a gyerekek változásának tulajdonítjuk sokszor, hanem akár annak is, hogy mi nem tudjuk beletenni azt az energiát, amit szeretnénk. Nyilván az is egy picit nehézség, hogy nem itt lakunk és nem
tudunk minden vasárnap idejárni misére.
Tomi: Az idei évben már nem tudtuk a heti alkalmakat vállalni és egy új struktúrával kísérletezünk. Ennek még nem találtuk meg igazán jól a ritmusát. Azt gondolom, hogy – bárhogy is folytatódjon majd jövő – ez a sok év, amit a Don Bosco csoporttal együtt voltunk, jó és mély nyomot hagyott mindenkinek az életében, amiért rendkívül hálásak vagyunk.
Zsuzsi: Nekem azt nagyon inspiráló látni, hogy a csoportunk tagjai már tényleg lassan fiatal felnőttekké váltak, és ha nem is feltétlenül itt a plébánián, de máshol mennyire sokat önkénteskednek ők is, részt vesznek egyéb közösségi életben, vagy aktívan szerepet vállalnak az osztályközösségükben. Ez nekünk is öröm.

N.M. – N.P.

A beszélgetés a 2019 karácsonyi számában is olvasható

Skin Color
Layout Options
Layout patterns
Boxed layout images
header topbar
header color
header position